„Nem akartam mások üzletét vezetni. A sajátomat akartam.”
Ivett öt évesen a konyhaasztalnál lakkozta a körmeit, az anyukája körömlakkjával. Huszonhét évvel később, egy december 27-én eldöntötte, hogy ez lesz az ő éve, és még aznap leadta a jelentkezését egy képzésre. A kettő között volt egy egész élet: szállodai takarítás Angliában, kávézó, műszakvezetés, üzletvezetés — és a felismerés, hogy mindez valaki másé.
Ő maga mondja el, hogy még az első éveiben jár. „Bár én nagyon élvezem ezt a göröngyös utat, nem biztos, hogy egy szakmai közönség élvezné — de talán segíthet azoknak, akik most kezdenek.” Ezért kértük meg, hogy meséljen.
Az út idáig
Hogyan kezdted el a körmözést? Volt valaki vagy valami, ami elindított?
Mióta az eszemet tudom, érdekelt a körmözés. A mai napig emlékszem, hogy körülbelül öt éves lehettem, amikor a konyhaasztalnál lakkoztam a körmeimet anyukám körömlakkjával. Már az elég erős jel lehetett volna, de valahogy úgy alakult, hogy csak huszonhét évvel később döntöttem úgy, hogy ideje belevágni.
Korábban ugyan nekifutottam egyszer, de tinédzser fejjel az még nagyon más volt. Inkább csak próbálgattam, mit hogyan kell csinálni, próbáltam eltanulni technikákat. A gimnáziumi tanáraimnak pedig megvolt a sajátos véleményük arról, mivel kellene az időmet töltenem — aztán ahogy kikerültem Angliába, fontosabb volt a biztos bevétel, mint az álmok.
De eljött egy random december 27-e, amikor eldöntöttem: a következő az én évem. Azonnal leadtam a jelentkezésemet egy képzésre, majd később még egyre.
Bár már elszántam magam, egyvalaki mégis volt, aki sokat tett azért, hogy ne adjam fel: Sirokai Marcsi. A képzés alatt nemcsak szakmai tanácsokkal látott el, de végig biztatott, és folyamatosan elérte, hogy átlépjek a korlátaimon.
Hogyan kerültél ki Angliába, és milyen volt ott nulláról kezdeni?
Frissen végzett gimnazistaként érkeztem, így gyakorlatilag itt kezdtem el a felnőtt életemet. Miért? Pénz kellett, és lehetőleg jó távol attól, amiben éltem.
Hosszú utat jártam meg, mire itt műkörmös lettem — és mint a gimnáziumban, itt sem értették, miért, ha sokkal nagyobb karriert futhatnék be. Kezdtem szállodai takarítóként, majd dolgoztam baristaként egy repülőtéri kávézóban, aztán előléptettek műszakvezetőnek, majd helyettes üzletvezetőnek, amikor a covid miatt bezárt a kávézó. Egy új helyen kezdtem, a ranglétra legaljáról. Megint barista lettem, majd helyettes üzletvezető, végül üzletvezető.
És amikor mindent elértem, amiről azt hittem, nem fogok, rájöttem, hogy nem boldogít. Rengeteget tanultam üzletről, egyre több sikert tudtam magam mögött, de valami hiányzott. Egyre jobban vágytam valami után, ami az enyém.
„Nem akartam mások üzletét vezetni. A sajátomat akartam.”
Persze eltelt pár hónap, mire lett elég bátorságom belekezdeni. Nem úgy alakult, ahogyan szerettem volna, mert gyorsan kirántottam magam alól a mentőhálót, és tényleg el kellett döntenem: megcsinálom. Most fél állásban műkörömépítő vagyok, fél állásban pedig egy cipőboltban helyettes üzletvezető. Megvan a biztonság, és csinálhatom azt is, amit szeretek.
Mi volt a legnehezebb az első évben?
A munka. Viccet félretéve: nem is annyira a munka, mint a bánásmód, ahogy kezeltek. Ott senkivel nem bántak felettébb jól, és akkoriban még nem volt pénzem szobát vagy lakást bérelni, így a munkahely biztosított szállást és kétszeri étkezést — amit aztán levontak a fizetésből. De így konkrétan bármikor rendelkezhettek az időmmel. Gyakran ébresztettek reggel a szabadnapomon, hogy be kell mennem dolgozni, és jöttek ellenőrizni, hogy valóban beteg vagyok-e.
A mindennapi lelki és pszichológiai terhelést pedig épp csak megemlítem: minden nap elmondta a felettesem, hogy semmire nem vagyok jó, és e nélkül a munka nélkül nekem semmim nem lenne.
„És egy ideig el is hittem. Nem azért, mert hiszékeny voltam, hanem mert ha valamit elég sokszor mondanak, elkezdesz hinni benne.”
Másfél év volt, mire azt mondtam: ezt már nem.
A munkája
Van olyan stílus vagy technika, amiről már messziről meglátszik, hogy a te munkád?
Sajnos még nincs. A tanáraim stílusa egyelőre sokkal erőteljesebben látszik a munkáimon, mint a sajátom. Viszont az, hogy szerencsém volt magyar műkörömépítőtől is tanulni, adott egy olyan plusz technikai tudást, amit az angol kollégák nem feltétlenül ismernek.
Melyik munkádra vagy a legbüszkébb?
A lila épített franciára. Ez volt a képzésem utolsó munkája. Megmutatta, mennyit fejlődtem, és mire vagyok képes, ha igazán elszánom magam.
Mit tanultál meg a szakmáról, amit az elején nem tudtál?
A technikai tudáson kívül azt, hogy ez valóban csak rajtam múlik. Tényleg nekem kell beleadnom minden nap a százat, senki nem fog jönni utánam. Én nemcsak műkörmös lettem, hanem könyvelő, közösségimédia-menedzser és takarító is — miközben megértő ember és odaadó feleség.
Hogyan néz ki nálad egy átlagos nap?
Még nagyon változó, nincs két egyforma napom. De a reggeli rutin ugyanaz: még mielőtt vendég érkezne, vagy indulnék a másik munkámba, hirdetek — Facebook, Instagram, TikTok. Mennek a videók és a hirdetések, amiket előző este bekészítettem.
Kilenctől várom a vendégeket, de sok esetben csak későbbre van az első foglalásom, vagy éppen nincs is. De kihasználok minden időt: ha nincs vendégem, videóanyagot veszek fel vagy vágok, hirdetési szöveget írok, a technikámon dolgozom, új anyagot próbálok ki. A vége is nagyon változó, attól függ, hányan vannak.
Az este általában nyugodtan telik. Megcsinálom az otthoni dolgaimat, heti egy-két alkalommal edzeni járunk a férjemmel, és később még átgondolom, tudok-e valamivel előkészülni, kell-e reklámot gyártani, van-e papírmunka. Ha van, megcsinálom — de remélhetőleg kilenc körül már a pihenésé a főszerep.
A vendégei
Milyenek a vendégeid? Mi az, amiért hozzád jönnek, és nem máshoz?
Vegyesek. Az elején a munkatársak jártak, aztán ahogy elkezdtem hirdetni, a magyarok is megtaláltak. Akárkit kérdeztem, azért választott, mert közel voltam, és tetszett a munkám.
Van olyan vendéged, aki az elejétől veled van?
Sajnos nincs. Az emberek jönnek-mennek. De tudom, hogy akivel nem vagyunk kompatibilisek, azzal hosszú távon ez így jó.
Mi az, ami a legjobb érzés ebben a munkában?
Hogy ez az enyém. Félre ne értsd: imádom a munkafolyamatot, a vendégeim mind imádnivalóak — de hosszú időt töltöttem mások üzletével. Ezt a nulláról építettem, és még most is építem, és erre felettébb büszke vagyok.
Előre
Hova szeretnél eljutni a szalonnal egy-két év alatt?
Szeretném, ha egy-két év múlva ezt tudnám a fő munkámnak tekinteni. Nekem ez nem csak hobbi, de ennyire az elején sokan még nem hisznek a sikerben. Szeretném, ha a kitartás és a munka, amit belefektettem, meghozná a sikert is.
És tudom, a siker sokféleképpen értelmezhető — nekem nem feltétlenül pénzben értendő. Én az a körmös szeretnék lenni, akit az emberek jó szívvel ajánlanak egymásnak. Aki nemcsak szakmailag profi, hanem emberileg is.
Mit mondanál valakinek, aki most gondolkodik azon, hogy belevág?
Szereted? Csináld meg! De készülj fel, hogy egyedül leszel, és rengeteg a munka. A barátok, akik azt mondták, támogatnak, talán elmennek hozzád, de le fognak kopni — a barátok csak ritka esetben lesznek a vendégeid az elején. De a vendégek, akik az elején hozzád jönnek, majd megerősítenek benne, hogy jó úton jársz.
Egy gyakorlati kérdés
Hogyan ment a foglalás nálad azelőtt, hogy áttértél volna?
Messengeren vagy telefonon tudtak elérni. De általában mindenki a Messengeren kommunikált, ami felettébb frusztráló volt: sokszor csak egy héttel később láttam az üzenetet, akkor is, ha naponta néztem a lehetséges üzeneteket is.
